A hit mely elválaszt

Egy nyár végén ott ültünk a fűben, a tó partján, a lemenő Nappal szemben, néztük a víz alá bukó vad kacsákat és közben beszélgettünk. A hit dolgairól beszélgettünk. Noha mint emberek jól megvoltunk egymással, a hit dolgaiban nem értettünk egyet. A hit dolgai miatt mindegyikünk másképpen értelmezte az egész életet, azt az életet, amit tulajdonképpen nem érinthetünk, nem foghatunk, csak beszélünk róla, álmodozunk róla egy nyár végén a tóparton, a kacsákat figyelve, amint alábukva halásznak. S ameddig ezeken a dolgokon hitbelileg nem értettünk egyet, beszélgetéseinkből, álmodozásainkból sem lett semmi.

A vallásos fősodor szerint ha hit által nem értjük egymást, nem ér semmit a kézzel fogható élet. Kézzel megfogni az életet és majd menet közben rendezni a hit kérdéseit is, állítólag ez emberileg nem működik, mert -ugyancsak emberi szemmel- az Univerzum más törvényekkel működik.

Szerintem ezzel az előítélettel az ember elszalassza a kezéből a galambot, a kerítésen illogó-billogó énekes madárért. Ami tudvalevő, hogy lehetetlen megfogni.

Hit által van bennünk vagy nincs Isten. Állítólag Isten is hajlandó egy nyári estén egy tó partján beszélgetni az emberrel az dolgokról, és ugyanarra a következtetésre juttatja az embert, hogy ha eltérő a hitünk, nem lesz közös konyha. Nincs egymáshoz közünk, ha hitbelileg nem ugyanazon a húron pendülünk. Magyarán vita a semmiről, illetve hogyan nem lehet megfogni a semmit.
És amíg mi ezeket a hiteket osszuk, az idealisztikus egyházat keresve, életeink kézzelfoghatósága ugyancsak a világ berkeiben zajlik, a világi hit pedig egyértelmű: semmi sem bizonyos csak amit megfogunk.

Pokolban élünk, mondjuk, mert kénytelenek vagyunk ott élni, sőt, ehhez isteni missziót is csatolunk, de azért hozzátesszük: ami megfogható, az mind szennyes és tisztátalan, tehát isten előtt bűn. És a bűn zsoldja a halál. És hiába vagyunk jól együtt, ha a hit kérdéseiben nem értünk egyet, azt a keveset is eltaszítjuk magunktól, ami természetszerűen adatott.

Én hiszek abban, hogy a közvetlen környezetem éltet engem, ha vigyázok rá. Ha szeretem a helyet ahol és amiben élek, tárgyakkal, emberekkel, állatokkal, növényekkel, ők viszont szeretnek engem. Ha fedelet építek a fejem fölé, az eső azt mondja, na végre rájöttél, hogy nem tudlak kikerülni, amikor esek, amikor pedig a szél ellen falat építek, a szél azt mondja, na végre rájöttél, hogy amikor fújok nem tudlak elkerülni. Amikor látja Isten, hogy műhelyért összehazudtam a fél világot és eladósodtam mindenki felé, csakhogy dolgozhassak, azt mondhatja, na végre rájöttél, hogy csak másoknak hasznosat termelve tudsz te is az élethez hozzáférni. Így jut a hit a valamibe, a kézzel foghatóhoz.

Hogy a hit kérdései elválasztanak minket, a dologkerülő, egyébként értelmes emberi csoportnak az invenciója, hogy hit által, persze emberfeletti erőkre hivatkozva, maga alá gyűrjön népeket. És hit által megosztván őket, egymásnak ugrasztani.

Jézus ezt nagyon elegánsan elrendezte: szeresd a felebarátodat. Nincs nagyobb szeretet, mint amikor életedet adod a felebarátaidért. Nem azt mondta, hogy elemezzétek és tisztázzátok magatokban a hitbeli különbözőségeket, hanem azt, hogy fogjátok meg az Életet és osszátok meg azt a felebarátotokkal.