Jött vala a karácsony estéje, az emberek otthonaikban az Úr jövetelét énekelvén, imádkozván, egy veszedelmes vírus rájuk telepede.
Másnap összegyülekezének és mindenüket összeadák a közbe.
Ment vala egy Attila nevezetű asztalosféle is, ki csarnokát a közbe adá vala. Lőn öröm és ünnep mindenki szívében. Másnap elmenének egy páran amaz Attila asztalosféle csarnokába, páran, kikben az asztalosság lelke motoszkált, korbácsoltatván az asztalosság angyala által, kik kínoztatva valának az asztalosság és szegénység lelke által, és valának szegények és nincstelenek.
Amaz Attila kinyitá nekik egy ajtót és azt mondá: Íme ti elfáradtak, itt van a csarnokom többi, üres része, jertek és lakjatok nálam, csináljatok magatoknak zugot, ahol élhettek majd. És jövének az építő mesterek és csinálának zugot az asztalos lelkűeknek, közben az asztalosok csinálták vala az ajtókat, ablakokat, feleségeik meg élelmet főztek és a gyermekeket okították amaz Úr tanításaira.
Attila mester megmutatta, hogy kell csinálni amaz szép ajtókat, ablakokat, székeket, asztalokat, és lelke tele vala örömmel, hogy tudását és műhelyét nem kell a sírba vigye, hanem a jövőnek szolgál vala vele.
És mindenki adottsága és tehetsége szerént adta vala magát a közbe, egyszeriből eltűntek az adósságok, felszámolódott a szegénység, az emberiség kigyógyultatott a depresszióból, megjött mindenkinek az életkedve és mindenki azzal tudott vala dolgozni, ami adatott neki.
A gonoszok és harácsolók látván, hogy miféle nagy vírus telepedett az emberiségre, elvesztették hatalmukat, nem tudtak többé senkit zsarolni, szolgává kényszeríteni. Az a gonosz szolga aki meggondolta magát és a közbe adta vagyonát, jól jára, mert levetköze gonoszságát és harácsoló lelkületét és megszálá a dolgosság és szorgalom lelke, aki nem cselekedett eképpen, minden vagyona rászakadt, a rozsda és a molyok megették, mert tolvaj már nem vala, aki ellopja, szegény sem vala akinek uzsorára kölcsönt adjon.
Az Úr látván, hogy az emberek jól élnek egymás közt, elcsodálkoza és megirigyelvén őket, leszálla közéjük és éle velük több ezer esztendeig.
Kétezer év után lőn este és lőn újra reggel.
Az emberek a jóléttől eltunyulának vala, elfelejtkezvén mosakodni, büdösek és kócosak valának és az asszonyok is igen elszürkültek vala, mondván, az uruknak így is jó. Támada köztük nagy veszekedés, hogy kinek a munkája munkább, és valának sokan, kik azt mondták, inkább fáznak, semmint fát vágjanak, éjnek idején felkelvén, a tűzre rakjanak.
Az asszonyoknak eszükbe jutának azok az irodás évek, mikoris felöltözvén tetszetősek és kívánatosak valák az ismeretlennek. A gyerekzsivajba beleunt férfiak vágyakozva gondoltak a régi munkahelyeikre, ahol lazsálván is megkapták fizetésüket és munka után betérhettek a kocsmába.
Az Úr látván, hogy az emberek kezdenek kigyógyulni amaz veszedelmes vírusból, megáldá őket és szövetséget köte az emberekkel, egy újabbnál újabb szövetséget. Mely így szól vala:
„Én mondom, hogy többé ne ártson nektek ez a veszedelmes vírus, ne kelljen annyit siránykoznotok, összezavarom nektek az Úr beszédit, hogy semmit se értsetek belőle, adok néktek párezer vallást, eleget, hogy legyen min vitatkozzatok, és vágyakozni fogtok és imádkozni, hogy Jövel Uram, de ha lehet, ne kelljen többet ama vírust hordozó pohárból inni, hogy lebetegedvén újra megbolonduljunk.
Fogtok majd vágyakozni és imádkozni, hogy minden maradjon a régiben, mert ha eljön az Úrnak ama mennyei Jeruzsáleme, akkor vége mindennek, a hiúságnak örök pokla eltűnik és soha többé nem lesz megtestesülve és akkor lészen sok jajkiáltás, a fogaknak csikorgatása, és örök szenvedés.
Imádkozzatok azért, hogy ez egyhamar ne történjen meg!”