Milyen szerencse, hogy a napok nem egyformák!
Egy adott percben úgy éreztem magam, mint az a meztelenre vetkőztetett öregember, akinek a múltja tele van sikerekkel, megnyert harcokkal, talán híres orvos vagy művész, most viszont ott áll megalázva, nevetségesen összegörnyedve a hidegtől, egyértelműen halálra ítélve a gázkamra ajtaja előtt.
Nincsenek nagy megnyert harcaim, hacsak a remény harcmezein szerzett sebek nem jelentenek valamit, mégis ez az elmúlás előtti érzés bizsereg végig rajtam. Hogy egy adott percen ennyit ér az egész. Egy banálisnak tűnő, nevetséges vacogás a halál előtt, mintha valaki azt mondaná, na öreg, most a halál kapuja előtt mit okoskodsz? Pedig nem is vacogok a halál előtt, nem is okoskodom. Bejön egyszer, tudom.
Lehet ennek egy magyarázata. Mert így átgondolva az én gázkamrám ajtaján ez áll, hogy: „kamat”. Dolgozunk, gürcölünk, amennyit megadunk az vissza is gyűl, mert a kamatnak más elképzelései vannak az elért sikerekről és a megverekedett harcokról. Olyannak néz ki ez a kamat-harc, mint a gázkamra: biztos halál, a végtelen tüzes kemencébe való vettetés, ahol majd lészen fogaknak csikorgatása...de kérdés, hogy akinek nincs foga, mit fog csikorgatni? Ja igen, lészen sírás is.
És milyen szerencse, hogy a napok nem egyformák.
Mert vannak napok, amikor jön egy Dicsőséges, szegheges kezeit felém nyújtja és azt parancsolja, hogy: "Kelj fel és járj!"
És felkelek és járok.
Nem változik semmi, ott a gázkamra, ott vannak az adóságok, a kilátástalan jövő, mégis valami erős bizonyosság bennem mozgásba lendít. Nincsenek észérvek rá, csupán a Hit, hogy ha úgy is érzem nem tudok járni, nekem járni kell!