Korunk szelleme új útra lépett: megvilágosodott. Már nem azt mondja, hogy a Teremtő fogalma hülyeség, a „political correct” kurzus mentén már nem beszélhetünk ilyen ítélkezőn, megtanultuk a kegyes félrebeszélés etikettjét és azt mondjuk, hogy a szakállas bácsiban való hit, ki a mennyben lógatja lábait, gyermekkori trauma, belénk oltott program, melyet üdvös lenne mihamarabb feldolgozni, hogy tovább tudjunk lépni.
Nemrég egy világi összejövetelen a felszólalkozók egyértelműen hitet vallottak a New Age programjáról, úgy festett, mint egy kiterjesztett kommunista párt gyűlés, azzal a különbséggel, hogy ott az emberek léte forgott kockán, ha nem tettek hűséget a párt felé, de itt a felszólalók 80%-a hithű spirituális vallásukról tettek bizonyságot.
Azt, hogy ki miben hisz, azt hittem, hogy a liberális világban lerendeztük: mindenkinek a saját hite. Viszont a spirituális kurzus nem elégszik meg ennyivel, ahogy a magukat nevező „jézusista” szektások sem elégszenek meg azzal, hogy a belső szobájukban beszélnek a Teremtővel, ezek minden úton-módon kifejezik világnézetüket, incselkednek, kacérkodnak a világ előtt, elvárják, hogy más ember szemérmesen nézzen rájuk, mint valami isteni fényforrásra, akik természetesen az abszolút létezésből közvetítenek.
A kereszténység immár nem a konkrét Teremtő Atyában hisz, hanem szinte teljesen spiritualizálódott. A nyugati kereszténység már nem a Jézusba vetett hitéről tesz bizonyságot, nem a Feltámadás tanujaként szalutál, hanem mandalába burkoltan a keleti zagyvaságok színes, kavalkád világában keresi önazonosságát.
A vallásos miliőjét, amiben nevelkedett nem azt mondja rá, hogy bulsitt, hanem kegyesen kulturális sokszínüségnek nevezi.
És így érkezünk egy kulturális Jézus fogalmához. Egy „meme” lett Jézus. Hasonló egy akármilyen szép és okos emberhez, kinek mediatikus szexepilje adekvát. És nem több. És ehhez kezdenek igazódni és felzárkózni a modern vallásos emberek. Mert hát a transzcendencia azért kell. Szükség van ilyen megélésekre, mint egy kötélugrásra, sziklamászásra, repülésre, olyan érzések megtapasztalására, amikre most már lehetőségek nyíltak.
Ilyen kontextusban, őszintén el tudok csodálkozni olyan emberek Istenhez fűzött számonkérésén, hogy „De hol van ilyenkor Isten?” akik eleve nem csak nem hisznek Istenben, hanem tagadják, elutasítják Őt, hogyan is gondolják, hogy Istennek kötelessége előttük megnyilatkozni?
Hallom mostanság ezt a kifejezést, hogy „szakralitás”. Hogy eltűnt a nyugati kultúrából a szakralitás. Sajnos nem tűnt el, hanem transzformálódott, hitet változtatott. Úgy tűnt, egy adott pillanatban felismerte a Krisztust, aztán visszafordult ahhoz az állapotához, ahol Krisztus még nem volt. Az emberiség rövid Földi életében, az utóbbi röpke kétezer évben ez lezajlott. Feljött Jézus mint egy Szupernóva és ahogy jött, úgy is ment, az emberiség már nem is biztos abban, hogy mit látott, mit tapasztalt.
Nemrég egy világi összejövetelen a felszólalkozók egyértelműen hitet vallottak a New Age programjáról, úgy festett, mint egy kiterjesztett kommunista párt gyűlés, azzal a különbséggel, hogy ott az emberek léte forgott kockán, ha nem tettek hűséget a párt felé, de itt a felszólalók 80%-a hithű spirituális vallásukról tettek bizonyságot.
Azt, hogy ki miben hisz, azt hittem, hogy a liberális világban lerendeztük: mindenkinek a saját hite. Viszont a spirituális kurzus nem elégszik meg ennyivel, ahogy a magukat nevező „jézusista” szektások sem elégszenek meg azzal, hogy a belső szobájukban beszélnek a Teremtővel, ezek minden úton-módon kifejezik világnézetüket, incselkednek, kacérkodnak a világ előtt, elvárják, hogy más ember szemérmesen nézzen rájuk, mint valami isteni fényforrásra, akik természetesen az abszolút létezésből közvetítenek.
A kereszténység immár nem a konkrét Teremtő Atyában hisz, hanem szinte teljesen spiritualizálódott. A nyugati kereszténység már nem a Jézusba vetett hitéről tesz bizonyságot, nem a Feltámadás tanujaként szalutál, hanem mandalába burkoltan a keleti zagyvaságok színes, kavalkád világában keresi önazonosságát.
A vallásos miliőjét, amiben nevelkedett nem azt mondja rá, hogy bulsitt, hanem kegyesen kulturális sokszínüségnek nevezi.
És így érkezünk egy kulturális Jézus fogalmához. Egy „meme” lett Jézus. Hasonló egy akármilyen szép és okos emberhez, kinek mediatikus szexepilje adekvát. És nem több. És ehhez kezdenek igazódni és felzárkózni a modern vallásos emberek. Mert hát a transzcendencia azért kell. Szükség van ilyen megélésekre, mint egy kötélugrásra, sziklamászásra, repülésre, olyan érzések megtapasztalására, amikre most már lehetőségek nyíltak.
Ilyen kontextusban, őszintén el tudok csodálkozni olyan emberek Istenhez fűzött számonkérésén, hogy „De hol van ilyenkor Isten?” akik eleve nem csak nem hisznek Istenben, hanem tagadják, elutasítják Őt, hogyan is gondolják, hogy Istennek kötelessége előttük megnyilatkozni?
Hallom mostanság ezt a kifejezést, hogy „szakralitás”. Hogy eltűnt a nyugati kultúrából a szakralitás. Sajnos nem tűnt el, hanem transzformálódott, hitet változtatott. Úgy tűnt, egy adott pillanatban felismerte a Krisztust, aztán visszafordult ahhoz az állapotához, ahol Krisztus még nem volt. Az emberiség rövid Földi életében, az utóbbi röpke kétezer évben ez lezajlott. Feljött Jézus mint egy Szupernóva és ahogy jött, úgy is ment, az emberiség már nem is biztos abban, hogy mit látott, mit tapasztalt.