Ez az „Elég néktek az én kegyelmem” időszak lejárt. Nem elég.
Sokáig nem értettem, hogy mi ez a kétségbeesett hajsza, aminek a gépszíja magával rántott minket?
Én úgy nőttem fel, hogy készpénznek vettem Isten mindenhatóságát, Jézus váltságművét, és dicsőséges állapotának felfedését. Valamiért ehhez nem fért kétség bennem.
Csak a tisztázás végett, nem azért, mert a szüleim úgymond „hamis programban” neveltek. Nem. Nálunk otthon nem volt vallásosság. Nem volt sem esti kisjézusozás, sem reggeli, hogy rá lehessen fogni, gyerekként egy borzalmas agymosáson mentem volna végig. Az úgynevezett keresztény ünnepek katarzisai nem a misztikumok jelentették, hanem a töltött káposzta, vagy egyéb finom tálalás.
Hallottam én gyerekként már mindenféle gururól, vallásról, tudományról, el sem tudja képzelni a mai ember, internet nélkül, hogy juthattunk annyi információhoz. Amíg ma legfeljebb a címeket olvassuk el és ugrunk tovább, fogalmunk sem lévén a tartalom mivel szolgálna, akkoriban könyvekből olvastunk mindenfélét, és esténként sokáig beszélgettünk róla. Igaz, nem találkoztunk óránként húsz különböző témával, ami egyébként nem is érdekel minket, hanem hetekig rágtunk egy egy új meglátást, vagy világcsodát. De azt aztán rendesen.
Így hallottam privátban elmélyültebb Jézus meglátásokat és kezdtem el a saját invesztigációimat.
A kommunizmus egyik pozitívuma, hogy a vallásosság nem igazán volt tetten érhető, sokkal felületesebben kezelték a Teremtő fogalmát, mégis inkább elterjedtebb volt az a sejtés, hogy nem lettünk csak úgy magunktól. Mindamellett, hogy a kommunista tanítás előszeretettel fogadta a Darwinista elméleteket és rendesen tagadta Isten létezését.
A sokat nem elemző emberek megelégedtek azzal, hogy Isten szeret minket, van egy fajta viselkedési kódex, amit Jézus fogalmazott meg, és ha annak mentén rendezkednek be, rossz nem történhet. És tényleg, láttam, amint ez a hozzáállás sok ember életét könnyebbé tette, azaz könnyebben viselte a megpróbáltatásokat.
Később, mikor már 19 éves lettem és kijött apám a három és fél éves fogságból, azt mondta, hogy a börtönben nincs olyan ember, aki ne találkozna legalább egyszer Jézussal. Az más kérdés, hogy utána mihez kezd vele: tartja e vele a kapcsolatot vagy sem.
Sokáig nem értettem, hogy mi ez az új teológiai láz, ahol mindenki evidenciák után kutatva kapkodásszerű keresésekbe vetette magát? Főleg az zavart meg engem, hogy ellentmondásos fogalmak kezdtek összemosódni ezekben a keresésekben és az információ áramlásával ezeknek igazsága folyton változott.
A dinamika érájában szinte követelménnyé vált, hogy a nézetek folyamatosan frissüljenek és változzanak. Sőt, ha nem történik változás, akkor az valamiféle fogyatékosságnak van könyvelve... megrekedésnek, a múlthoz való ragaszkodásnak nevezik, az el nem engedés problematikájának, amit fel kell dolgozni.
És így történhetett meg, hogy a lassan globális és szinte kötelező mai világ szemléletben Jézusból egy guru, a Teremtőből egy anyatermészeti fogalom, a hit kérdéséből pedig kulturális fogalom lett.
Mindez elfér egy spirituális szivárványos boltív alatt.
S eme boltív alatt nagyon békésen elvannak az új kor teológusai.
És innen ez az eszeveszett bizonyíthatnéki kényszer a gondolkodó embereknél, hogy idézetre idézetet halmozva a világ összes ökörségét egy halomra dobják.
Értem én, hogy a keresésnek vannak ezek a fájdalmas fejezetei, mint a betegségeknek a mély pontjai, de ezek a mai „evidenciák” nem keresési folyamatoknak tűnnek, hanem egyértelmű bizonyosságoknak.
Nem az van a mai ember viselkedésében, hogy mire tanít ma a Teremtő, mit mutat meg ma Magából? Mindenki tud mindent, mindenki bizonyos mindenben. Aztán hogy egy hét múlva másként világosodik meg, kit érdekel? Egy hét múlva ahhoz a megvilágosodáshoz keres Hamvas idézetet. Vagy mást.
A mai „keresések” gyökerei az egyszerűség, az életre való rácsodálkozás nagy misztériuma. És röpködnek az elmélyült zagyvaságok, a spiritualitással átitatott Univerzum csodák elemzése.
Az emberi létünk és fizikális konstrukciónk genetikai mélységekig való boncolgatása.
És láss csudát, nem változik semmi. Sőt. Mintha egyre nagyobb lenne a sötétség.
Az új megvilágosodások nem hoznak magukkal cselekvést. A vég nélküli ökumeniák megmagyarázzák, hogy miért büdös az emberi faj esetében a munka.
És itt is van az új megváltó, a mesterséges.
Tudja és érzi minden „gonosz szolga”, hogy az Életnek van Irányítója, de fél Tőle, mert azt hiszi ez az Énjének a lemondásával jár. Hogy ha Istennel egy úton járna, akkor csak egy pórázra kötött kutya lesz. Hatalmas tévedés. Ez a mindenkori gonosz félrevezetése!
Az én tapasztalatomban Istenre bízni magad azt jelenti, hogy Ő pontosan tudja ki vagy, mire vagy képes és mit szeretnél csinálni, vagy lehet ezt másképpen fogalmazni: milyen Sorsot szánt neked.
A mi hibánk az, hogy azt hisszük Istennek a szájába adhatunk szavakat és Nélküle tudjuk irányítani sorsunkat. Meg vagyok győződve, hogy legtöbb ember elmondhatja magáról, hogy amikor okoskodott életében, valahogy nem sikerültek a dolgai. Ennek én mestere vagyok. Mert sokat okoskodtam. Így tudom most észrevenni, hogy az emberiség az okoskodásnak egy teljesen új szintjére lépett, ahol a saját esze nem elég, besül, ezért kell a mesterséges, mert az információ áramlás úgy felgyorsult, hogy képtelenek vagyunk feldolgozni. Kell nekünk egy mesterséges elemző. Kell nekünk egy kiszámítható isten. Egy programálható isten.
Holott elég lenne csak elfogadni kegyelmét.
Minden reggel, amikor kinyitjuk csipánkat, lelkünk mélyén tudjuk, hogy mit kellene tennünk. De nem tesszük. Okoskodunk. És egész nap ehhez keresünk modelleket, hogy okoskodni jó, mert megvilágosít, mert az univerzum jó és megmutatja az utat.
Önámítás. Az univerzum köszöni jól van, de nem foglalkozik ilyesmivel. Mert ő is a Teremtő szerint él.