Még gyermek voltam, amikor apámmal beszélgetve meg akartam érteni a Világ működését. Elég sok kérdésem volt, apámnak végtelen türelme volt hozzám.
Sokáig az volt az érzésem, hogy addig nem fogom megérteni a Világ működését, amíg minden tudománynak nem járok utána. Erre a felismerésre buzdított minden: iskola, haladás, tudomány.
Talán nem tudjuk felfogni a végtelen fogalmát, ezért reménykedünk a teljességben.
Fiatalon odafigyeltem mindenre, elolvastam mindent, ami kezembe került, meghallgattam bárkit, aki feszegette a végtelen határait, filozófusokat olvasgattam, és mindenhonnan az köszönt vissza, hogy az ember több ezer éve futkos a teljesség felé, és még mindig nagyon gyerekcipőben csoszog. Minél nagyobb gondolkodó írta ezt, annál inkább úgy tűnt, hogy megroskadt a széles Világ előtt, minél több tudás halmozódott fel, annál inkább kitágult a Világ és minél közelebb került a végtelen megértéséhez, annál inkább kitolódtak a határok.
Sebaj, én majd megfejtem az Élet nagy titkait, mondogattam magamban, mert én ügyesebb, szorgalmasabb vagyok mindenkinél. Bár megvallom, hogy amennyire rajongtam a tudományért, legalább annyira gyanakvó is lettem, mert miután észrevettem, hogy ugyanazon dologról ahány ember annyi meglátásból bizonygatta a teljességet, belém mart a kételkedés, hogy talán az ember rossz irányból közelíti meg létének lényegét. Talán öntelt és beképzelt, amikor teljességről álmodozik. Elvégre mire kell bárkinek is a teljesség? Mihez kezd majd azzal a teljességgel?
Mint kezdő teljesség kutató folyton emberi dolgokba ütköztem, és sokszor idegesített, hogy az emberi dolgok visszahúznak messzemenő terveimtől. De valami, ami a szellememnél erősebb volt, a lelkem folyton máshova akart vinni. A lelkem, mint valami szerető, kacarászva, boldogan, szerelmesen együttlétre hívott, míg elmém szellemvilága egy dohos, sötét könyvtárba vonszolt, ahol magányba roskadva számolhattam a végtelennél is több könyvlapokat.
És egyik pillanatban belebotlottam Jézusba.
Onnan kezdve a világkép számomra nagyon leegyszerűsödött. A teljesség hiányosságainak terhét átvette Jézus, mondván: ne aggódj többet, meg vagy váltva.
Jó, persze. De attól elkezdtem a Bibliát kiforgatni, betűről betűre értelmezni, már azon voltam, hogy muszáj teológiára mennem. A lelkem viszont nem volt elragadtatva az ötlettől.
Bibliai keresésemben volt egy időszak, amikor nagyon pontos konkordancia alapján próbáltam adatokat összevetni. Jézus személyéről, mondásairól, cselekedeteiről kis lapokra ragasztottam a Bibliából kivágott részeket (két Bibliát feláldoztam a teljesség nevében), és a nyomozó módszerével táblára tűztem őket, lebontva tematikára a kivágott részeket.
Eltartott, amíg megfelelő szintekre és sorrendbe helyeztem a kis kártya lapokat, talán két évig csak ez járt a fejemben. Cikáztak a gondolataim, értelmezni próbáltam az összefüggéseket.
Nem mondanám, hogy nem volt értelme, mert amint elmémben forgattam őket, azon vettem észre magam, hogy elkezdtem a szív szerint látni. Világossá vált, hogy mely részek csak külsőségek és nincs több értelmük, mint pusztán az adott időben való történések, ami megvoltak és kész, nincs több kivetítendő értelmük.
Ahogy egyre levettem a tábláról a kártyasorokat, egyre világossá kezdett válni a Világ nagy titka, éspedig: a felebarát!
Jézus nagy műve, hogy dicsőséges testét felfedve elhozta nekünk a mindenkori kérdésünkre a választ, hogy a teljesség nem más, mint a szeretet, a felebarátunkkal való törődés.
A végtelen megértésének a kezdete, hogy egymással törődünk. Ez az egyetlen aktus vezet minket a teljesség felé, ahol lám, Ő: romolhatatlanságban él.
A felebarát egy olyan képlet, mely mondhatni feleslegessé tesz minden teológiát, filozófiát, aggodalmat a Világ meg nem értése miatt.
Jézussal elengedtem a megfeszült érteni vágyást, az információkat inkább kultur forma vettem, nem ragaszkodtam azóta a teljesség eléréséhez. Nem ragaszkodtam egy olyan állapothoz, amit magamból mesterségesen kellett volna kigyúrnom.
A felebaráti törődés sem egyszerű, mert amikor lelkek szövődnek össze, nem mindenki nyitott ugyanarra a közösségre.
Én a lakberendezés lelkét hordoztam és azzal közeledtem. Létrehoztam azt, amit a felebarátaim megálmodtak. Sajnos nem minden felebarát vette adásomat és kihasznált. Csak a tárgyat nézte, nem a lelket. Emiatt volt nehéz az életem. Kevés volt az az ember, aki könnyített életemen.
De azóta sem találtam jobb és érthetőbb megközelítést arra, hogy mi dolgunk e világon.