Görögországban az Athoson élő szerzetesek nem tagadják, legtöbben bevallják, hogy a világi élet elől menekültek oda.
A világi életben is sok ember tulajdonképpen egy szerzetességben él. Mi ezt most úgy nevezzük, hogy liberalizmus, amikor az egyén kivonja magát a közösségből és a saját útját járja. A különbség, hogy amíg a hegyre elvonult szerzetesek nem kérnek a világ dolgaiból, legfeljebb a feleslegből élnek, valamilyen szerénységszerűségben, a világi szerzetesek élnek a világ javaival.
Lassan kezd körvonalazódni, hogy a család úgy mint régen a család, nem lesz ezután. Ez a lesznek ketten egy testté dolog, ennek, valljuk be, vége. Külön kódszámú, adózó szabad egyének maradnak a felek a továbbiakban. Relatív szabadságban, egymástól "safe" távolságban, közös költségvetéses alapon működő háztartásbeliek legfeljebb.
Megfigyelésem, mint házkészítő és lakberendező asztalos, hogy a család tagjainak a hely igénye külön külön sokkal kisebb, mint együtt. Ha valaki egymagában él, elég neki 12 négyzetméter, amiben fürdőcske is meg konyhácska is elfér. Ez a „Tiny village future”. De ha családi házban gondolkodnak a felek, nem elég három személyre 100 négyzetméter. És ebben a felületben nagyon nehezen lehet úgy bútort kigondolni, hogy mindhárom embernek megfeleljen, legtöbbször a gyengébb lelkű enged az erősebb javára, azaz ki tudja jobban zsarolni, elnyomni a másikat. Ilyenkor a tinik úgy érzik a ház esik a fejükre, szűk nekik az a világ. Babzsáknyi helyre költöznének.
Lehet, hogy a jövő embere zöldebb lesz így, hogy saját kis babkuckójában fog élni, a maga kis szerzetességében. Végre eléri az ember azt a létformát, hogy nagy ívben szarhat a felebarátjára. A beteg egyedeknek meg szívás nekik. Ladikba velük és a Gangeszen lefele jól égnek. Mert nincs ölelés a fájdalomban. Minek is lenne? Ha nem volt az örömben sem?
Nem igazán van lényegi különbség az Athoszra kucorodott tudatos szerzetesek és a világi emberek nem tudatos szerzetessége közt. Amíg a szakállas, mosdatlan elvan minimalizmusában, úgymond Istenes életstílusában, a világi rendezett normák közt zárkózik el, és nem ossza meg kényelmét mással. Mert a megosztás hozza az egyenetlenségeket, a kizsákmányolást, gondolja, vagy hiszi.
Azt nem igazán értem, hogy Jézus felszabadító világképe hogyan tudott így lecsapódni az emberiségben, hogy elzárkózik, bezárkózik? Hol van itt a felebaráti viszony? Hol van itt az egymást kiszolgálás? Az egymás szeretése? Netán az egymásért élés?
A modern kurzus azt mondja kereken és határozottan, hogy ember nem lehet embernek a lételeme. Minden ember egyedien kell éljen, a másik egyedtől függetlenül.
Apropó arra, hogy manapság az emberek miért boldogtalanabbak ma mint régebb?
Az én válaszom erre az a Jézusi példázat, amikor azt mondta: nézzétek meg a fa terméseit, aszerint ítéljétek. Azaz, amit vet ma az ember, holnap azt eszi. Távolságot vet, távolságot kap. Kuckóba húzódik, hogy senki ne zavarja? Nem is fogja! Nem akar kapni, hogy ne kelljen adnia. Nem is fog kapni semmit.
A probléma nem ezekkel van, akik így vagy úgy szerzetesek. Ezek elvannak önnön kis szűk világaikban. Semmint fájjon másért a feje, inkább miatta se fájjon senkinek. Good point! Jó tudni!
A gond a magamfajtákkal van, akik felemésztődnek ebben a szeretetnélküli világban. Akik komolyan vettük Jézus tanait, és lélekből hittük, hogy a szeretet az éltető energia. A felebarát.
Ez nem elég, de már elkezdtük egymást is arra biztatni: hiába, nem éri meg, ez van, nincs többé szeretet. Jöhet a cinizmus, nosza legalább kacagjunk, vihogjunk kajánul: ugye megmondtuk?
Ha mondjuk egy fajta társadalomba illeszkedés címen elkezdem én is ezt gyakorolni, csak egy részletkérdést kellene magammal rendeznem: Mit fogok csinálni a magányom kuckában? Mert ha csak magamnak élek, elég egy kis urna, benne a hamummal.
A világi életben is sok ember tulajdonképpen egy szerzetességben él. Mi ezt most úgy nevezzük, hogy liberalizmus, amikor az egyén kivonja magát a közösségből és a saját útját járja. A különbség, hogy amíg a hegyre elvonult szerzetesek nem kérnek a világ dolgaiból, legfeljebb a feleslegből élnek, valamilyen szerénységszerűségben, a világi szerzetesek élnek a világ javaival.
Lassan kezd körvonalazódni, hogy a család úgy mint régen a család, nem lesz ezután. Ez a lesznek ketten egy testté dolog, ennek, valljuk be, vége. Külön kódszámú, adózó szabad egyének maradnak a felek a továbbiakban. Relatív szabadságban, egymástól "safe" távolságban, közös költségvetéses alapon működő háztartásbeliek legfeljebb.
Megfigyelésem, mint házkészítő és lakberendező asztalos, hogy a család tagjainak a hely igénye külön külön sokkal kisebb, mint együtt. Ha valaki egymagában él, elég neki 12 négyzetméter, amiben fürdőcske is meg konyhácska is elfér. Ez a „Tiny village future”. De ha családi házban gondolkodnak a felek, nem elég három személyre 100 négyzetméter. És ebben a felületben nagyon nehezen lehet úgy bútort kigondolni, hogy mindhárom embernek megfeleljen, legtöbbször a gyengébb lelkű enged az erősebb javára, azaz ki tudja jobban zsarolni, elnyomni a másikat. Ilyenkor a tinik úgy érzik a ház esik a fejükre, szűk nekik az a világ. Babzsáknyi helyre költöznének.
Lehet, hogy a jövő embere zöldebb lesz így, hogy saját kis babkuckójában fog élni, a maga kis szerzetességében. Végre eléri az ember azt a létformát, hogy nagy ívben szarhat a felebarátjára. A beteg egyedeknek meg szívás nekik. Ladikba velük és a Gangeszen lefele jól égnek. Mert nincs ölelés a fájdalomban. Minek is lenne? Ha nem volt az örömben sem?
Nem igazán van lényegi különbség az Athoszra kucorodott tudatos szerzetesek és a világi emberek nem tudatos szerzetessége közt. Amíg a szakállas, mosdatlan elvan minimalizmusában, úgymond Istenes életstílusában, a világi rendezett normák közt zárkózik el, és nem ossza meg kényelmét mással. Mert a megosztás hozza az egyenetlenségeket, a kizsákmányolást, gondolja, vagy hiszi.
Azt nem igazán értem, hogy Jézus felszabadító világképe hogyan tudott így lecsapódni az emberiségben, hogy elzárkózik, bezárkózik? Hol van itt a felebaráti viszony? Hol van itt az egymást kiszolgálás? Az egymás szeretése? Netán az egymásért élés?
A modern kurzus azt mondja kereken és határozottan, hogy ember nem lehet embernek a lételeme. Minden ember egyedien kell éljen, a másik egyedtől függetlenül.
Apropó arra, hogy manapság az emberek miért boldogtalanabbak ma mint régebb?
Az én válaszom erre az a Jézusi példázat, amikor azt mondta: nézzétek meg a fa terméseit, aszerint ítéljétek. Azaz, amit vet ma az ember, holnap azt eszi. Távolságot vet, távolságot kap. Kuckóba húzódik, hogy senki ne zavarja? Nem is fogja! Nem akar kapni, hogy ne kelljen adnia. Nem is fog kapni semmit.
A probléma nem ezekkel van, akik így vagy úgy szerzetesek. Ezek elvannak önnön kis szűk világaikban. Semmint fájjon másért a feje, inkább miatta se fájjon senkinek. Good point! Jó tudni!
A gond a magamfajtákkal van, akik felemésztődnek ebben a szeretetnélküli világban. Akik komolyan vettük Jézus tanait, és lélekből hittük, hogy a szeretet az éltető energia. A felebarát.
Ez nem elég, de már elkezdtük egymást is arra biztatni: hiába, nem éri meg, ez van, nincs többé szeretet. Jöhet a cinizmus, nosza legalább kacagjunk, vihogjunk kajánul: ugye megmondtuk?
Ha mondjuk egy fajta társadalomba illeszkedés címen elkezdem én is ezt gyakorolni, csak egy részletkérdést kellene magammal rendeznem: Mit fogok csinálni a magányom kuckában? Mert ha csak magamnak élek, elég egy kis urna, benne a hamummal.