Mostanság is visszhangzik, hogy na de mi az igazság?
Válaszolni erre én is csak úgy tudok, mint Jézus Pilátus előtt, hogy hallgatok.
Nem tudni, hogy Jézus miért hallgatott Pilátus előtt? Ha egyáltalán létezett Jézus? Mert talán Pilátust be lehet tájolni történészileg, de Jézust, kikéri magának szinte minden platform, létezése nem bizonyított, csupán némi elragadtatott, elfogult hiedelem tartja valószínűnek.
A tudományra hivatkozó igazságkérdező a feleletet a kérdezett szájába adná:
“Ha létezne Isten, megjelenne, és nem lenne annyi beteg, annyi nyomorúság. Valami fényes tótumfaktum, szexepil külsővel, aranyszálas hajzattal, irtó intelektuál ábrázatban és jönne összevont szemöldökkel és egy kézsuhintással eltörölne minden bajt, könnyet és bánatot. De nem teszi, még mennydörgés sem hallatszik, amikor a gonoszok vihogva művelik a gonoszt.
Miért hallgat Isten? Talán nincs is? Nem e egy rendezetlen trauma eredménye az Istenvágy? Hogy majd aztán a jóisten mindent kisimít?
Nem e arról van szó, hogy ki milyen könyvet olvasott gyermekkorában? Mert aki Bibliát olvasott, annak betraumázódott a lelke Istenre, meg aki Stephen Hawkingot olvasott, annak kivilágosodott a lelke (bocsánat: az elméje, hisz lélek nincs)?
Annyit összpontosított rá az ember, meg minden bajával ebben kereste az erdetet és a végkimenetelt, hogy bár hamisan, de belerögződött egy istenkép, amibe elvégre szánalmasan kapaszkodik, és az ami úgymond Isteni segítség, az nem más, mint az önkontroll tudatalatti működése. Azaz, ha az ember kimászik a trutymóból, akkor önerőből, önfegyelemből száll ki és nem pediglen isteni beavatkozás révén.”
Igen, én értem ezt a csűrés-csavarás dolgot, értem, hogy létezik feketelyuk, de erre a válaszom, hogy hallgatok. Legalábbis igazából erre nem tudok mit válaszolni:
“Hogy ha lenne Isten, miért nem jön le?”
A hallgatás zárójelében, azért elgondolkodom:
(Mit tennék én Isten helyében? Lemennék, hogy a kételkedőknek megnyilatkozzak?
Hát lenn voltam. Tudtam, hogy az lesz, de hagytam magam megöletni. Belőlem elég harminchárom év, mert akinek elég elég, akinek meg nem, annak százszor annyi sem elég.
Elmondtam, hogy milyen állapotban leledzünk mindannyian: dicsőségesben, romolhatatlanban, örökké élünk. Törvényekről ti beszéltek, én szeretetet vittem, semmi mást. Nem kértem semmit senkitől. Bemutattam magam.
Igen, tudnék gyógyítani, tudnék kézlegyintéssel hat nap alatt világokat teremteni. Meg is tettem.
Sőt, ti is istenek vagytok, a romolhatatlan állapot romlandó variánsa. Ha jobban figyelnétek egymásra, felfedeznétek az isteni állapotot, de ti folyton túlnéztek egymáson.
A jólét, az egészség elhiteti veletek, hogy jó a romolhatóság. Ezért van az, hogy a szenvedő, az éhes tud igazán a lélekre figyelni, mert nincs más támasza.
Hogy miért? Miért így kell élnetek?
Félek, nem értenétek meg. De annak, aki teljes szívével keres, megnyilatkozok annak. Aki nem, annak hallgatok). Idáig a zárójelben gondolkodás.
Annak, aki lelkében meglátta Istent, nagyon nehéz elmondani, hogy milyen. Valahogy meg kell élni. Ehhez keresni kell Őt. De az úgy nem fog menni, hogy híres tudósok, költők satöbbi fejeivel gondolkodva megfogni valamiféle istenesszenciát. Ilyen nincs. Istent nem szellemes megfogalmazásokban kell keresni, hanem ott, ahol az élet történik.
Isten nem hallgat. Én egész nap beszélek Vele.
Ja! Hogy bebeszélem? Hogy elképzelt pajtás? Na, ez az a rész, ahol elhallgatok. Nem tartozik a kételkedőkre.