Ugrás a fő tartalomra

Idővárás (fikció-értőknek)

El voltam keseredve, hogy nyolcmilliárd ember úgy megyünk el egymás mellett, hogy nem veszünk tudomást egymásról. Nincs kivétel. Nincsenek jók és gonoszak, okosak és hülyék. Senki, senkit nem vesz számba.

Szociális, társadalmi, kulturális kollapszus közepében, összeroskadva fohászkodtam, mint ahogy egy bajba jutott ember fohászkodni tud: Mondd Jézus, van e értelme a dolgaimnak?

Ott ültem a stúdiómban, néztem a képernyőn a hangfájlokat, és teljes lényemmel kívántam egy konkrét választ Jézustól. Nem olyan általánosat, hogy lesz még szőlő lágy kenyér...nem, nekem konkrét válasz kellett.


Mögöttem volt még egy szék, egyszercsak egy jelenlétet éreztem, amikor megfordultam, ott volt Jézus. Sajnos nem tudnám leírni, a kinézetét, olyan volt, mint mi, de mégis más. Amikor ránéztem, ő is nézte a hangfájlokat a képernyőn, nem volt tekintetében semmiféle túlvilági eksztázis, sem valami megmagyarázhatatlan szellemi lényegülés, úgy éreztem, hogy minden dolgomat tökéletesen tudja és érzi. Önkéntelen én is visszanéztem a képernyőre, egy megfelelő ideig együtt néztük, aztán éreztem, ahogy kezét vállamra teszi, és ezt mondta: „Nincs mit csináljunk, muszáj megvárni az időt.”

Amikor már nem éreztem a kezét a vállamon, tudtam, hogy már nincs ott.


Milyen időt kell kivárnunk? Fogalmam sincs.

Erős érzés volt rajtam, nem álmodtam, nem láttam, csak erősen éreztem, ahogy egy fizikális jelenlétet érez az ember.

De azt hiszem most értettem meg, hogy a nyolcmilliárd ember ösztönösen érzi, hogy az idő lassan betelik. És ezért futkos felajzottan, ész nélkül.

És tényleg... ennyi őrülttel szemben nincs már megoldás.

Átadom magamat az idővárásra. Nem tépelődöm tovább a dolgaim értelme felől.


Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Attila evangélioma

Jött vala a karácsony estéje, az emberek otthonaikban az Úr jövetelét énekelvén, imádkozván, egy veszedelmes vírus rájuk telepede. Másnap összegyülekezének és mindenüket összeadák a közbe. Ment vala egy Attila nevezetű asztalosféle is, ki csarnokát a közbe adá vala. Lőn öröm és ünnep mindenki szívében. Másnap elmenének egy páran amaz Attila asztalosféle csarnokába, páran, kikben az asztalosság lelke motoszkált, korbácsoltatván az asztalosság angyala által, kik kínoztatva valának az asztalosság és szegénység lelke által, és valának szegények és nincstelenek. Amaz Attila kinyitá nekik egy ajtót és azt mondá: Íme ti elfáradtak, itt van a csarnokom többi, üres része, jertek és lakjatok nálam, csináljatok magatoknak zugot, ahol élhettek majd. És jövének az építő mesterek és csinálának zugot az asztalos lelkűeknek, közben az asztalosok csinálták vala az ajtókat, ablakokat, feleségeik meg élelmet főztek és a gyermekeket okították amaz Úr tanításaira. Attila mester megmutatta, hogy kell csinál...

A természetfölötti változás

A zűrös mindennapjainkban ott tündököl az igazi Változás, amelyet Jézus ígér nekünk: a fizikális Mennyország, ahol Isten nem egy transzcendens fogalom, hanem Valóság. Azt mondja a keleti bölcsesség, hogy ha ebben az életben boldogtalan vagy, ne búsulj, majd egy másikban boldogabb leszel, de addig is: "Magad legyél a változás, amit a világban látni akarsz." Éppen a gyümölcsfáimat simogattam, és a madarak vitatkozó csiripelését hallgattam, a határon látom, amint hat vagy hét kutya eszeveszetten kerget egy alacsonyan repülő fácánt. Még az a kis kutya is kullogott a falka után, amelyiknek semmi esélye sem volt elkapni azt a fácán madarat. Ki tudja milyen reinkarnált bölcsesség vezérelte a futamját?  Ebben a Zen állapotban elgondoltam, hogy vajon az a menekülő fácán, milyen fengsuj görbéket követ? Most ebben a pillanatban hogy éli meg a változás transzcendenciáját? Ahogy elnéztem a levadult kutyafalkát, nem igazán véltem bennük felfedezni holmi békességre hajlandóságot. Rögtön elg...

Kelj fel és járj!

Milyen szerencse, hogy a napok nem egyformák! Egy adott percben úgy éreztem magam, mint az a meztelenre vetkőztetett öregember, akinek a múltja tele van sikerekkel, megnyert harcokkal, talán híres orvos vagy művész, most viszont ott áll megalázva, nevetségesen összegörnyedve a hidegtől, egyértelműen halálra ítélve a gázkamra ajtaja előtt. Nincsenek nagy megnyert harcaim, hacsak a remény harcmezein szerzett sebek nem jelentenek valamit, mégis ez az elmúlás előtti érzés bizsereg végig rajtam. Hogy egy adott percen ennyit ér az egész. Egy banálisnak tűnő, nevetséges vacogás a halál előtt, mintha valaki azt mondaná, na öreg, most a halál kapuja előtt mit okoskodsz? Pedig nem is vacogok a halál előtt, nem is okoskodom. Bejön egyszer, tudom. Lehet ennek egy magyarázata. Mert így átgondolva az én gázkamrám ajtaján ez áll, hogy: „kamat”. Dolgozunk, gürcölünk, amennyit megadunk az vissza is gyűl, mert a kamatnak más elképzelései vannak az elért sikerekről és a megverekedett harcokról. Olyannak ...