El voltam keseredve, hogy nyolcmilliárd ember úgy megyünk el egymás mellett, hogy nem veszünk tudomást egymásról. Nincs kivétel. Nincsenek jók és gonoszak, okosak és hülyék. Senki, senkit nem vesz számba.
Szociális, társadalmi, kulturális kollapszus közepében, összeroskadva fohászkodtam, mint ahogy egy bajba jutott ember fohászkodni tud: Mondd Jézus, van e értelme a dolgaimnak?
Ott ültem a stúdiómban, néztem a képernyőn a hangfájlokat, és teljes lényemmel kívántam egy konkrét választ Jézustól. Nem olyan általánosat, hogy lesz még szőlő lágy kenyér...nem, nekem konkrét válasz kellett.
Mögöttem volt még egy szék, egyszercsak egy jelenlétet éreztem, amikor megfordultam, ott volt Jézus. Sajnos nem tudnám leírni, a kinézetét, olyan volt, mint mi, de mégis más. Amikor ránéztem, ő is nézte a hangfájlokat a képernyőn, nem volt tekintetében semmiféle túlvilági eksztázis, sem valami megmagyarázhatatlan szellemi lényegülés, úgy éreztem, hogy minden dolgomat tökéletesen tudja és érzi. Önkéntelen én is visszanéztem a képernyőre, egy megfelelő ideig együtt néztük, aztán éreztem, ahogy kezét vállamra teszi, és ezt mondta: „Nincs mit csináljunk, muszáj megvárni az időt.”
Amikor már nem éreztem a kezét a vállamon, tudtam, hogy már nincs ott.
Milyen időt kell kivárnunk? Fogalmam sincs.
Erős érzés volt rajtam, nem álmodtam, nem láttam, csak erősen éreztem, ahogy egy fizikális jelenlétet érez az ember.
De azt hiszem most értettem meg, hogy a nyolcmilliárd ember ösztönösen érzi, hogy az idő lassan betelik. És ezért futkos felajzottan, ész nélkül.
És tényleg... ennyi őrülttel szemben nincs már megoldás.
Átadom magamat az idővárásra. Nem tépelődöm tovább a dolgaim értelme felől.