Lelkes lényünknek valószínű a legnehezebb beszületni ebbe a Föld nevű inkubátorba. Borzalmas karakter és testi deformációkon préseljük át magunkat, hogy az ember által megrémálmodott "tudatos rendszer"-ben kiszenvedjük ezt a hálistennek rövid epizódot.
Ki tudja milyen egzotikus elgondolásból vállaljuk fel ezt az életformát?
Jézus sem sok árnyékot tartott itt a Földön, még mielőtt elhízás, cukorbetegség, rák vagy egyéb betegségek kezdték elrágni testét, bemutatta: szerencsére nemcsak ennyi az élet, amit gondoltok. És visszament eredeti állapotába.
Talán az is képben volt, hogy az emberiség nem szereti a fogatlan, reszkető térdű, társai által megalázott isten imidzset, maradjon csak emlékében egy élettől duzzadó szép szál legény, amint bár sebhelyekkel a testén, de fényben és erőben visszamegy a mennybe.
Nem tudom mennyire szetálta Isten a Földidőt, de szerintem Ő is irtón várja már ennek a projektnek a lecsengését, szerintem rájött, hogy a tanítvány túlnőtte a mesterét és ahelyett, hogy a jó fele menne, inkább öntelten, hogy milyen jó, fix a gonoszt cselekszi.
Az is igaz, hogy a keresztrefeszítés aktusa annyira agresszív és megrázó volt, a fizikai borzalmakon túl az emberi, a baráti megtagadásokra gondolva, a hatalmas lelki szakadásra, hogy talán ez lehetett a legoptimálisabb isteni reakció: nem sokat téblábolni a Földön, mert minek is? Hogy egy életen át idézgessük itt és kurzusonként újrafogalmazzuk a hegyi beszédet? Belemenni egy tudat építő játékba?
A lelkes lénynek megvan az az előnye, hogy ha nem is tudja, de érzi, hogy lesz ennek vége és jobb lesz.
A tudatos embernek meg nem lesz elég ezermilliárd év sem, hogy megfogalmazza és megtalálja életének értelmét a bevásárló kosarán kívül.
Ki tudja milyen egzotikus elgondolásból vállaljuk fel ezt az életformát?
Jézus sem sok árnyékot tartott itt a Földön, még mielőtt elhízás, cukorbetegség, rák vagy egyéb betegségek kezdték elrágni testét, bemutatta: szerencsére nemcsak ennyi az élet, amit gondoltok. És visszament eredeti állapotába.
Talán az is képben volt, hogy az emberiség nem szereti a fogatlan, reszkető térdű, társai által megalázott isten imidzset, maradjon csak emlékében egy élettől duzzadó szép szál legény, amint bár sebhelyekkel a testén, de fényben és erőben visszamegy a mennybe.
Nem tudom mennyire szetálta Isten a Földidőt, de szerintem Ő is irtón várja már ennek a projektnek a lecsengését, szerintem rájött, hogy a tanítvány túlnőtte a mesterét és ahelyett, hogy a jó fele menne, inkább öntelten, hogy milyen jó, fix a gonoszt cselekszi.
Az is igaz, hogy a keresztrefeszítés aktusa annyira agresszív és megrázó volt, a fizikai borzalmakon túl az emberi, a baráti megtagadásokra gondolva, a hatalmas lelki szakadásra, hogy talán ez lehetett a legoptimálisabb isteni reakció: nem sokat téblábolni a Földön, mert minek is? Hogy egy életen át idézgessük itt és kurzusonként újrafogalmazzuk a hegyi beszédet? Belemenni egy tudat építő játékba?
A lelkes lénynek megvan az az előnye, hogy ha nem is tudja, de érzi, hogy lesz ennek vége és jobb lesz.
A tudatos embernek meg nem lesz elég ezermilliárd év sem, hogy megfogalmazza és megtalálja életének értelmét a bevásárló kosarán kívül.