A kereszténység folyton át akarja élni Jézus kereszthalálát, szenvedéseit, holott ő nem azért jött, hogy egyházaknak beálljon mártirnak. Jézus azért jött, hogy ne legyünk tévelygők, a mi életünk nem ez a pár év, hanem van dicsőséges állapotunk, romolhatatlan állapotunk, de ehhez kellet dramatizálni egy kis feszületes epizódot, merthogy valahogy be kellett mutatnia, a klérusok ellentmondásos mivoltát is az Istenséggel szemben.
Azt nem vállalta Jézus -és itt csupán egy kis gyarló emberi kesergésbe áztatott cinizmust engedtem meg magamnak- hogy mondjuk hatvan évesen, kemoterápián átesve, felújult rákosan kezdje magát üldöztetni a valláslíderek által, majd keresztre feszíttetni, hogy majd megmutassa nekünk a feltámadás konkrétumát, azaz van konkrét, fizikai lét a halálunk után. Hogy fiatalon, az életének teljes erejében mutatta ezt meg nekünk, mintha azt sugallná, hogy ezután az élet „sucks”. Öregen leszenvedni, boldogtalanságban elsorvadni: értelmetlen.
És akkor ezek fényében nekem irtó furcsa, hogy latrok, tolvajok, hitetlenek, frigidek mutatják az emberi sors egyetlen lehetséges, úgymond erkölcsös útvonalát. És ehhez a sok erkölcstől fuldokló bari meg béget, hogy ez van testvér, meg van írva, bűnben fogantattunk, a zsold a halál.
És az egész emberiség mint megannyi uborkák ecetbe áztatva savanyszik.
És akkor ezek fényében nekem irtó furcsa, hogy latrok, tolvajok, hitetlenek, frigidek mutatják az emberi sors egyetlen lehetséges, úgymond erkölcsös útvonalát. És ehhez a sok erkölcstől fuldokló bari meg béget, hogy ez van testvér, meg van írva, bűnben fogantattunk, a zsold a halál.
És az egész emberiség mint megannyi uborkák ecetbe áztatva savanyszik.
Ez az életünk lehetne nem szívás, ha elfogadnánk egymást felebarátnak és egymással szemben úgy is viselkednénk, hogy boldogítjuk, ne pedig ragadozóként faljuk fel egymást.