Néha még én is megriadok attól, hogy mennyire nincs meg bennem az emberekben élő istenkép iránti valamelyes tisztelet. Olyan vagyok én is, mint aki bálványt épített magában, egy istenképet imád, s ha azt nem találja sehol, akkor semmi se jó. Ez valószínű így van bennem. Na jó, de attól tőlem mindenki hihet bármiben. Nem fogok semmiféle imakuckót vagy katedrálist sem lebontatni, se petíciót aláírni, hogy szüntessék meg. Az ember hithez való joga az szent bennem. De kommentálni azért fogok. Ezt lehet. Mert elvégre a hívő is hitén keresztül, azzal, hogy elkárhoztat mindenki mást, aki nem olyan hitben él, mint ő, azzal már petíció nélkül az ördögbe küldi a másságot, lerombolja mások templomát, bálványát.
Attól, hogy odapörkölünk egymásnak, attól nem esik szét a világ, az isten sem ájul el, legfeljebb az emberek csinálnak maguknak felesleges migrén rohamot. Mert hogy jutunk az igazsághoz, a valósághoz, ha nem a tapasztalatcsere által? Meghalni s sírba vinni a titkokat, a legnagyobb emberi hiúság és butaság.
Ha pedig kiírtunk minden gyomot a világból, mi fogja a humuszt újratölteni, ha mind ilyen mennybemenőképű szentekből fog állni a világ?
Hogy nem találtam meg emberi szervezetekben az igaz istent, az valószínű abból az igényességemből fakad, amit én sem tudok viszont szolgáltatni, de elvárok egy Istentől. Él bennem a remény, hogy az igaz Isten nem képekben és misztikus, soha meg nem érthető mennyei nyelven és értelemmel beszél hozzánk, hanem igenis kézzelfogható tények által, csak a mi agyunk el van bolondítva a sok filó és vallásreklámtól.
Mit is csinál a nagy szónok, ki azt mondatja magáról, hogy karizmatikus? Ráveszi az embereket, hogy istennek egy hatalmas tornyú épületet építsenek, sok kiszögelléssel és sok bolthajtással, hogy réginek, félelmetesnek hasson, s úgymond mások is fejet hajtsanak előtte s félvén féljenek attól a hatalmas istenképtől, ami abban a hatalmas templomban lakozik.
A meztelábasok odaállnak s vérükkel, csontjaikkal tapasztják a megaépítmények falait, azután pedig a nagy prédikátorok kiállnak az oltár asztalához, és arra hívnak el mindenkit, hogy istennek nevében kés által vágják el gyermekeik nyakát. Persze képletesen. De sok marha komolyan veszi. Gondoljunk csak arra amit a vallásos terroristák művelnek isten nevében, nekem senki ne mondja, hogy a nyugat liberalizmusa miatt van ez, mert ezek még Noé idejében is robbantottak s gyilkoltak, amikor még se Amerika se liberalizmus nem volt. Ezek mindig kapnak valakit akit nyírni lehet. A túlreagált vallásosság, szemernyi igazság és valóság hiányában, szeretet és empátia hiányában megosztáshoz, gyűlölethez vezet. Minden oldalról.
Jézus gyakorlatiassága teljesen áthelyezi a hit súlypontját. Nem imaházat, nem hierarchiát épít, hanem arra hív el, hogy béküljünk ki egymással, szeressük egymást, életünket adjuk egymásért. Ami nem feltétlenül mártirságot jelent, hanem inkább életcélt: egymásért éljünk.
Jézusban a Teremtő Atya körüli félreértések is tisztázódnak, ha ez a tisztánlátás a cél. Ami nem biztos, hogy a karizmatikus politikusoké is az!
A kérdés az, hogy mit szeretnénk? Tisztán látni, érteni Istent, vagy csak lelkiismeretünket elaltatni?
Attól, hogy odapörkölünk egymásnak, attól nem esik szét a világ, az isten sem ájul el, legfeljebb az emberek csinálnak maguknak felesleges migrén rohamot. Mert hogy jutunk az igazsághoz, a valósághoz, ha nem a tapasztalatcsere által? Meghalni s sírba vinni a titkokat, a legnagyobb emberi hiúság és butaság.
Ha pedig kiírtunk minden gyomot a világból, mi fogja a humuszt újratölteni, ha mind ilyen mennybemenőképű szentekből fog állni a világ?
Hogy nem találtam meg emberi szervezetekben az igaz istent, az valószínű abból az igényességemből fakad, amit én sem tudok viszont szolgáltatni, de elvárok egy Istentől. Él bennem a remény, hogy az igaz Isten nem képekben és misztikus, soha meg nem érthető mennyei nyelven és értelemmel beszél hozzánk, hanem igenis kézzelfogható tények által, csak a mi agyunk el van bolondítva a sok filó és vallásreklámtól.
Mit is csinál a nagy szónok, ki azt mondatja magáról, hogy karizmatikus? Ráveszi az embereket, hogy istennek egy hatalmas tornyú épületet építsenek, sok kiszögelléssel és sok bolthajtással, hogy réginek, félelmetesnek hasson, s úgymond mások is fejet hajtsanak előtte s félvén féljenek attól a hatalmas istenképtől, ami abban a hatalmas templomban lakozik.
A meztelábasok odaállnak s vérükkel, csontjaikkal tapasztják a megaépítmények falait, azután pedig a nagy prédikátorok kiállnak az oltár asztalához, és arra hívnak el mindenkit, hogy istennek nevében kés által vágják el gyermekeik nyakát. Persze képletesen. De sok marha komolyan veszi. Gondoljunk csak arra amit a vallásos terroristák művelnek isten nevében, nekem senki ne mondja, hogy a nyugat liberalizmusa miatt van ez, mert ezek még Noé idejében is robbantottak s gyilkoltak, amikor még se Amerika se liberalizmus nem volt. Ezek mindig kapnak valakit akit nyírni lehet. A túlreagált vallásosság, szemernyi igazság és valóság hiányában, szeretet és empátia hiányában megosztáshoz, gyűlölethez vezet. Minden oldalról.
Jézus gyakorlatiassága teljesen áthelyezi a hit súlypontját. Nem imaházat, nem hierarchiát épít, hanem arra hív el, hogy béküljünk ki egymással, szeressük egymást, életünket adjuk egymásért. Ami nem feltétlenül mártirságot jelent, hanem inkább életcélt: egymásért éljünk.
Jézusban a Teremtő Atya körüli félreértések is tisztázódnak, ha ez a tisztánlátás a cél. Ami nem biztos, hogy a karizmatikus politikusoké is az!
A kérdés az, hogy mit szeretnénk? Tisztán látni, érteni Istent, vagy csak lelkiismeretünket elaltatni?