Az ember túlontúl nagyobb hangsúlyt fektet az úgynevezett lelki lényére, eltúlozza a dolgokat a lelki dolgokkal, előbb akar lelki lenni, aztán a nagy lelkesedésében megundorodik testi önmagától, mondván nem a test az élet, hanem a lélek.
A Teremtés szándékában alkotok egy testi létteret, hogy legyen aztán amit a lélek tápláljon, vagy ahogy a modern mondja: lebegjen felette. Legyen mit a lélek a puszta kietlenségből ékes, szép Földdé gyúrjon, hogy az Élet teljes legyen. Ne csak kóboroljanak a lelkek a semmiben, ne csak álmodozzanak, ne csak virtuálisan érezzenek, hanem amikor a csók megtörténik, ott nyálcsere is legyen.
Mert ugye a kietlen, ékességnélküli sötét pusztaságok felett az Úrnak lelke „lebegett”, amint egy egy alkotásunkat lélekben többször körül lebegjük, tapogatjuk, igazítjuk, csodáljuk. És persze a lélek az, mely fényt, színt és szagot teremt saját kényelmére és dicsőségére, hogy valóját előhívja mint képet a sötét kamrában.
A vallásokon keresztül az ember elfilozófálta a boldogságot, olyan terhekkel traktálja az emberiséget, amelyek valótlanok, eltereli az ember figyelmét a valós teremtési feladatoktól. Az ember elvesztette azt, ami felett a lelke lebeghetne, elvesztette az alkotás örömét, meghittségét és eredményét. Megrekedt a maga kietlen pusztaságában, nem tud megszületni testben, fél a bűntől, fél, ha megszületik testben, nyomban elkárhoztatja magát.
Az ember mikor alkot, a biztonságért, a szeretetért, a jólétért alkot. Ha nem így lenne, az Úr nem alkotott volna annyi szépet és annyi jót, amitől nem tudunk betelni egy életen át.
Éppen ezért mi is csak úgy tudunk kietlen puszta félelmeinkből kievickélni az Életbe, ha elkezdünk akkor is alkotni és dolgozni, ha nem engedik, ha tiltják, ha büntetik is.
Ez a hely nem maga a pokol, hanem egy hely mely még nem ékes, de az is lehet, hogy ékes, csak mi látjuk ékesség nélkülinek.
A Teremtés szándékában alkotok egy testi létteret, hogy legyen aztán amit a lélek tápláljon, vagy ahogy a modern mondja: lebegjen felette. Legyen mit a lélek a puszta kietlenségből ékes, szép Földdé gyúrjon, hogy az Élet teljes legyen. Ne csak kóboroljanak a lelkek a semmiben, ne csak álmodozzanak, ne csak virtuálisan érezzenek, hanem amikor a csók megtörténik, ott nyálcsere is legyen.
Mert ugye a kietlen, ékességnélküli sötét pusztaságok felett az Úrnak lelke „lebegett”, amint egy egy alkotásunkat lélekben többször körül lebegjük, tapogatjuk, igazítjuk, csodáljuk. És persze a lélek az, mely fényt, színt és szagot teremt saját kényelmére és dicsőségére, hogy valóját előhívja mint képet a sötét kamrában.
A vallásokon keresztül az ember elfilozófálta a boldogságot, olyan terhekkel traktálja az emberiséget, amelyek valótlanok, eltereli az ember figyelmét a valós teremtési feladatoktól. Az ember elvesztette azt, ami felett a lelke lebeghetne, elvesztette az alkotás örömét, meghittségét és eredményét. Megrekedt a maga kietlen pusztaságában, nem tud megszületni testben, fél a bűntől, fél, ha megszületik testben, nyomban elkárhoztatja magát.
Az ember mikor alkot, a biztonságért, a szeretetért, a jólétért alkot. Ha nem így lenne, az Úr nem alkotott volna annyi szépet és annyi jót, amitől nem tudunk betelni egy életen át.
Éppen ezért mi is csak úgy tudunk kietlen puszta félelmeinkből kievickélni az Életbe, ha elkezdünk akkor is alkotni és dolgozni, ha nem engedik, ha tiltják, ha büntetik is.
Ez a hely nem maga a pokol, hanem egy hely mely még nem ékes, de az is lehet, hogy ékes, csak mi látjuk ékesség nélkülinek.