Meglehet, hogy a szép tulipánok kórusban zengedezik némán az örömódát és minden szellőcske megrezegteti teljes valójukat mint megannyi ingadozás. Teszik ezt nagy hetykén a tavaszi hűvösben, amíg a földben lappangó, lusta magok, gyökerek készülnek megmutatni a Teremtés igazi természetét, ahol nincs együttérzés, szeretet, filó, hanem unottan és egyértelműen a nagyok, tüskések, szúrósok, megeszik a kis hetyke szeleburdikat.
A friss, kipihent tavaszi föld nemcsak a gyönyörű, szerelmetes, a lélekfinom harangvirágoknak ad léttalajt, hanem a gyökerek alant már termelik az iszonyatos pusztítás, a kíméletlen felzabálás növénymonstrumait. Robbanásszerűen emelkednek ki a földből a gyomszerű növények. Téli álmodozásaikbóll még fel sem ocsúdhatnak a művelt növények, a csalánok, a futó indák már fojtogatják.
S akkor jön ez a Jézus és mindent a Természet ellen fordít: nem a nagy eszi a kicsit, hanem a kicsikből lesznek a nagyok.
S akkor az a ragadozói káosz, ami eddig rendeződni látszott, megbolydul, a rendezett kufárasztalt felborítja és egy új természeti törvényről kezd beszélni.
Csak hát erről mit sem akar tudomást venni a kertemben felnőtt másfél méteres gyom generáció és millió csiga, kik persze nem a csípős csalánokkal kezdenek ki, hanem minden más gyengével, ami még megmaradt.
Erről a magát krisztocentrikusnak valló néprétegek sem vesznek tudomást. Továbbra is, noha vizet prédikálnak, a nagyot kicsievésre bátorítanak.