Valahol azért irigylem azt, akinek mindenre megvan a válasza. Sőt, a mindenre a választ levezeti nekem szépen, hogy én is rálássak arra az egyetemes válaszra. Ha egy icipicit eltérek a keret témától, szépen visszakanyarít a vezérfonalához. Mosolygósan, szépen, ahogy a csillag megy az égen...
Ha azt felelem, hogy: Jó, jó, de ezt másképp látom...mindjárt jön: Rómabeliekhez írt levél három per mittomén s már megint a területén vagyok.
El kell ismernem, hogy néha csodálatra méltó ahogyan az emberben a művészi pörformansz szintű önteltség, csinál magának egy mindenható istent, akinek fix más dolga nincs, mint meghalni az ember bűneiért, némi könnyáztatta imaóra invesztálás hatására, ha kell, ezerszer is megbocsát az embernek, és úgy nagy általában van ennek az istennek egy üdvösségterve az elesett ember számára, csupán egyetlen egy icikepicike részletkérdésben kell egyet értenie, sőt belehabaródnia, teljes valójában elfogadnia, fanatikusan hinnie, hogy az illető gyülekezet marketing terve ama hiteles üdvösség terv, ahova emberünk -mint mondja- nem a véletlen folytán csöppent bele.
Mondtam pedig, hogy nekem nem kellett sosem megtérnem...van megettem egy valami, egy valaki, egy árny, egy mittomki, aki végig kísér az életemben. Sosem mentem egyedül bárhova mentem. Legyen ez egy angyal, az isten ama angyala, vagy éppen a füstös lelkiösmeretem szelleme, a kusza tudatalattim árnyéka, mindegy, ezt a jelenséget sosem tudtam becsapni, sem átverni, sem kijátszani. Öregedésem generálta lustaságom meg már nem is igyekszik ezt a lényt átverni.
Elfogadtam, rábíztam a múlt, jelen s jövő döntéseit.
Ha megbocsát, tegye, ha nem, ne tegye.
Azzal is megbékéltem, hogy az ibolyát alulról fogom szagolni míg el nem rothadok, s onnan visszalelkesítem a Földet. Vagy por gyanánt szétszoratok hetedhét határon, négy égtájon. What's the difference?
Azt is mondtam, hogy jobb az emberiségnek, ha Jézus nem több Lennonnál. Van még reménye az emberiségnek.
Hogy a vízzel való kresztölés abban a minutumban, hogy Jézus engedett a János féle keresztelésnek, egyszer s mindenkorra beteljesült, mondván most hagyjuk...ne firtassuk, mert úgyis a Szentlélek fog ezentúl keresztelni. Bármiféle alámerítkezős, vagy akár szimbolikus vízhintés csak a banalitás s gúny műve, hogy olcsó bűvészkedéssel átverjük önmagunkat s általunk teremtett bálványistenünket.
Huhuhhúúú...mint megannyi ördöngös bizonyságtételemre kikerekedvén pedig szeme a hittérítőnek, s olvasá pedig fejemre a megtérés fogyatékosságát, s idézve bizonygatá elesett állapotomat. Róma s a többiek elevenítésével.
S pedig lőn, hogy barátságféleképp közeledtem, mondván, nem birizgálnak, én sem birizgálok, elmegyek valamit szocializálni, legyenek barátaim, mert túl magányos vagyok.
Igenám, de hiába kumszekáde az ember, ha megtéretlenül sétál fel s alá, még rossz példát mutat. A szorosra fogott közösség lelki és szellemi nyugalmát ne zavarja pogány, gyaur, aki megtagadja az élettől a megtérést, a sírásba temetett, hangos, istenhez kiáltást, egy örökélet reményében.
Bár jóhiszeműen ültünk le a Dévai Fresh, a fiatalság “Che Guevara” szellemű, postintelektuál igényű kávézójában, a fiatalos neoprotestáns gyülekezet prédikátora és én, a tévelygő “egyéni spirituális”, ahogy nevezik a falakon kívüli keresőt, hogy hátha kezdhetünk valamit egymással: neki gyülekezeti tag kell, nekem pedig Krisztocentrikus társaság.
Másfél órás társalgás után péntek este megint baráttalan maradtam Déva utcáin sétálva.
Megettem egy bűnös csízburgert, megéhezvén a theologiaetól, s miközben csurgott vala a mű majonéz a nájlonba s onnan az ugyan tiszta, de össze nem gombolható kabátomra, mert hisz régidők rendesemberségem kabátja, melyet jócskán “kinőttem”, de való igaz egyetlen szocializációra képes ruházatomra, s arra gondoltam, hogy kénytelenül is maradnom kell a tolvajokkal s a részegesekkel.
Mert mint mondottam a fiatal prédikátornak: a mögöttem jövő fickóval mit kezdjek? Mit mondjak neki?
Ő az, aki bennem, belőlem él, ismer engem a világ kezdete előtt, s ismerni fog miután a négy égtáj felé, de az se baj, ha csak egy helyre szoratok!